2010. november 29., hétfő

Száncsengő!


Weöres Sándor: Száncsengő



Éj-mélyből fölzengő

- csing-ling-ling - száncsengő.

Száncsengő - csing-ling-ling -

tél csendjén halkan ring.



Földobban két nagy ló

- kop-kop-kop - nyolc patkó.

Nyolc patkó - kop-kop-kop -

csönd-zsákból hangot lop.



Szétmálló hangerdő

- csing-ling-ling - száncsengő.

Száncsengő - csing-ling-ling -

tél öblén távol ring.

Fehér karácsony!




FEHÉR KARÁCSONY

Havazik, havazik...
Meg sem áll tavaszig.
Tán az egész világ
hó alatt aluszik.

Hó alatt aluszik,
pilláját se nyitja,
hó alatt aluszik
kertünkben a fűzfa.

Álmában barkát bont;
(csupa fehér bársony...)
Azt hiszi, tavasz van,
s itt van a karácsony.

Itt van a karácsony.
Most nyílik virága:
hócsillagot bontott
minden bokor ága.

Ünnepel a tél is;
felöltözött szépen.
Kint sétál az utcán
ünnepi fehérben.

GAZDAG ERZSI



Karácsonyi üdvözletek!


Áldott estén, Karácsony éjen
Angyalok szállnak fenn az égen,
Mindenkihez be-benéznek,
Mindenhová odaérnek,
Áldást hoznak minden házra,
Csillagot a fenyőfára.

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született!
jeles ünnep, szép zöld fenyő,

csengő csilingel a fákon,-

legyen békés, boldog ünnepetek,

szívemből kívánom!"



A szeretet ünnepén!


A szeretet Ünnepén!

Magasságos Mindenható
odafönn az égben,
a szeretet ünnepén
tekints le a földre.

Ismét hozzád száll az ének
dicsőítve téged,
köszönjük, hogy a kis Jézust
minékünk elküldted.

A szívekben legyen béke
ahogy a kisdednek,
ma minden lélek
örömmel teljék meg.

Legyen áldott Karácsonya
a földön mindenkinek,
csavargónak fedele
s étele a szegénynek.

S az ünnep elteltével
ki ne aludjék a szeretet lángja,
mint finom hólepel
boruljon a világra.

Hallgasd meg Istenem
az én kérésemet,
Boldog békés karácsonyt adj
minden embernek!


Kérlelő!!


Fenyő ága hósubában,
Mire vársz a hófúvásban?
Hideg az a kristálybunda,
Gyere haza kis házunkba!
Karácsonyfám te lehetnél,
Gyertya lángnál melegednél.

Sarkadi Sándor



Ezüst szánkót hajt a dér hófehér határon
Deres szánon didereg, fázik a Karácsony.

Zendül a jég a tavon, amin által jönnek
Decemberi hópihén fénylik már az ünnep.

A kályhánkban láng lobog. Gyere be karácsony
Gyújtsd meg a gyertyád, fényszóród a fenyőágon!

Melegedj meg idebent, légy vendégünk mára
Karácsonyi csillagod tedd a fenyőfánkra!

Weöres Sándor


2010. november 26., péntek

Csendes éj-Zámbó Jimmy

Zámbó Jimmy-Dicsőség

Kiskarácsony, nagykarácsony

ÁLDOTT KARÁCSONYT!

Mennyből az angyal

Hull a pelyhes fehér hó

Száncsengő - Simon Boglárka, Vadkerti Imre

Karácsony ünnepén Halász Judit

2010. november 25., csütörtök

Csanádi Imre: Karácsony fája!


A Karácsony akkor szép,
hogyha fehér hóba lép-
nem is sárba, latyakba...
Ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,
kis madárnak pihenő-
búcsúzik a madártól,
őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak
szép karácsony fájának-
derét-havát lerázza,
áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő: csendüljön,
ahány gyerek: örüljön,

ahány gyertya: mind égjen,
karácsonyi szépségben.








Ady Endre: Karácsony - Harang csendül...


Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás

Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...

Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.


József Attila: Betlehemi királyok!


Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem,
Segíts, édes Istenem.

Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!







2010. november 22., hétfő

Donászi Magda: Télapó érkezése !







Megérkeztem Télországból,
kisgyerekek: -Jó napot!
Tudom, nagyon vártátok már,
hogy múljanak a napok.
Siettem is tihozzátok
csengős szánon, szaporán.
Szikrát szórt a szarvas talpa,
úgy suhant az út porán.
Fürge lába belefáradt.
Messzi van a mesevár.
Túl az ezer jéghegyerdőn,
hová sosem ér a nyár.



Ott van az én széllel-bélelt,
hóból épült palotám.
A kemény fagy jégvirágot
zúzmaráz az ablakán.
Van egy kicsiny toronyszobám.
Benne furcsa műszerek.
Vílághírű messzelátóm
jég-üvegén hókeret.
Ha én abba betekintek,
-higgyétek el nem csoda-
akármilyen messze laktok,
mégis ellátok oda.



Hol, mit láttam, nagy könyvembe
minden este beírom.
Megtelt könyvem sok-sok lapja,
elfogyott a papírom.
Tudjátok, hogy rádiómnak
a világon párja nincs?
Csönddel bélelt palotámban
valóságos drága kincs.
Ha gyermekek énekelnek,
a szívemhez szól a dal,
s úgy érzem, hogy nem vagyok vén,
hanem újra fiatal.



Tip-top, tip-top! Körbejárok
az üveghegy tetején,
amikor a messzeségből
víg dalotok száll felém.
Ha a táncban elfáradtam,
megpödröm a bajuszom,
bebújok a hóágyamba,
nyújtózkodom, aluszom.
Mikor aztán felébredek,
ajándékot keresek
Pirosalmát, aranydiót,
feketemák-szemeket.



Feneketlen zsákom mélyin
citrom-narancs is akad,
osszátok szét gerezdenként,
veszekedni nem szabad!
Kedvetekért jövőre is
telitömöm zsákomat,
ezer évig megtartom még
ezt a jószokásomat.
Búcsúzóul daloljatok.
Integessen kezetek.
Hószarvasom az udvaron
pihenhetett eleget.



Holnap már a mesehegyről
tekint ide Télapó!
Küldjek erre hófelhőket?
Örültök, ha hull a hó?
Frissen esett pihehóban
hócsatázni sem tilos.
Attól lesz majd jobb az étvágy,
s az arcotok szép piros.
Na most rajta! Repülj szánom!
Hószarvasom! Hoppla-hopp!
Kisgyerekek jóétvágyat,
mindenkinek jó napot






Hull a pelyhes......


 

jöjj el kedves télapó.
Minden gyermek várva vár,
vidám ének hangja száll.
Van zsákodban minden jó,
piros alma, mogyoró.
Jöjj el hozzánk, várunk rád,
kedves öreg télapó!

Nagyszakállú télapó,
jó gyermek barátja.
Cukrot, diót, mogyorót
rejteget a zsákja.
Amerre jár reggelig,
kis cipőcske megtelik.
Megtölti a télapó,
ha üresen látja. 

2010. november 21., vasárnap

Sarkady Sándor: Télapó !

   
Hegyen, völgyön
Mély a hó,
Lassan lépked
Télapó.

Ősz szakállán
Dér rezeg,
Messzi földről
Érkezett.

Kampós botja
Imbolyog-
Puttonyában
Mit hozott?

Mindenféle
Földi jót;
Dundi diót,
Mogyorót.

Lassan lépked,
Mély a hó-
Siess jobban
Télapó!


Fel

Zelk Zoltán: Télapó és a hóember !



Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is ti néktek most
színigazat mondok.

Így kezdte a hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.

Ennyit gondolt a hóember
egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jóestét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
"Jó estét kívánok!"
s látja, hogy egy piros csizmás
öreg ember áll ott.

Jó, hogy jöttél, öregember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
Lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad."

"Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer-
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember-,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok-
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!"

Így történt, hogy akkor este-
-látta aki látta-
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.

Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!



Fel 

Csányi György: Télapó kincsei!




"Télapó! Télapó!
Hol van a te házad?
Ki adta? Ki varrta
báránybőr subádat?

Meleg, jó szívednek
honnan van a kincse?
Zimankós hidegben
van, ki melegítse?"

Szánomat szélsebes
három pejkó húzza,
kucsmás fenyők között
kanyarog az útja.

Nagy piros szívemnek
jóság a kilincse,
s édesanyák mosolygása
a legdrágább kincse.

Hidegben nem fázom
egyetlenegyszer sem:
az ő bársony pillantásuk
átmelenget engem.



Donászy Magda: Télapóhoz!



Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.

Halkan reccsen az ág,
Öltöztesd fel a fát,
Hulljon rá pihe hó,
Szánkón siklani jó!

Évi és Peti vár,
Télapó, gyere már!
Nyíljon már ki a zsák:
Alma, szép aranyág.

Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.

Donászi Magda: Télapó ünnepén!



Tipp-topp, tipp-topp,
Ki jön a nagy hóban?
Kipp-kopp, kipp-kopp,
Ki van az ajtóban?
Itt van már a
nagy szakállú
Télapó!Csupa hó!
Puttonyában dió, mogyoró!

Csitt-csatt, csitt-csatt,
örül a sok gyermek.
Hipp-hopp, hipp-hopp,
Télapó itt termett.
Mit hozott a
nagy szakállú
Télapó?Csupa jó!
Puttonyában dió, mogyoró!


A teáscsésze!!



Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az  antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:- Szabad megnéznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól:- Hagyj békén! -  üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én  csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét  és azt mondta:

- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

- Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hülni kezdtem.

- Most már jobb. - gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

- Még nem.

Aztán  újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó.  A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad !
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én ! -hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam
- Szeretném, ha emlékeznél arra- mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél,  mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek akkor amikor hozzáfogtam a munkához.
* * *
Igy formálja Urunk is az életünket.  Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: 'Engedj ki!'. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: -Mi történik velem? Minden olyan zavaros. De Ő tudja,hogy mit - miért tesz.  Bizz benne!

/ismeretlen szerző/


2010. november 16., kedd

MAMA MIÉRT SÍRSZ ??


Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját:
Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony.
Ezt nem értem! - mondja a kisfiú
És ezt soha nem is fogod megérteni ..........-válaszolta gyermekét
átölelve az anya.

Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is Papa, miért sír a mama
látszólag minden ok nélkül? Minden nő ok nélkül sír. - Ez volt minden
amit az apa válaszolt.

A fiúcska felnőtt férfi lett, és még mindig kereste a választ, vajon
miért sírnak időközönként a nők. Egyszer megkérdezte a

Legfelsőbb Hatalmat:
- Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen? Az Atya
elgondolkozva válaszolt:

Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam.

Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly
gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni.

Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor
is tovább menjen, amikor már mindenki más feladja, hogy a
betegségek és a bánat idején is ellássa családját panaszkodás
nélkül.

Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és
minden körülmények között szereti, még akkor is, ha a gyermek őt
mélyen megbántotta.

Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt
szereti és elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy
vigyázzon férje szívére.

Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja egy jó férj soha nem sérti
meg a feleségét, mégis néha próbára tesz a nő érzéseit,
határozottságát és kitartását, hogy szikla szilárdan férje mellett áll-e?

És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson. A könnyek
kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csak
szüksége van.

Látod: Egy nő szépsége tehát, nem a ruhájától függ amit éppen
visel, vagy az alakjától amilyen az ő formássága, de még nem is attól
ahogyan a haját viseli.

Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, >
ahol a szeretet lakozik.

Add tovább ezeket a goldolatokat minden nőnek, akit csak ismersz.
Ha ezt megteszed, valami csodálatos dolog fog történni.
Segíted a nők önbecsülését!

HISZ MINDEN NŐ SZÉP AKI SZERET!

2010. november 13., szombat

Szolgálj szívem!!



Csak kitartás!-biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt,jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált,csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok

Csak kitartás,-kipp-kopp...pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp-kopp....tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom;
-O Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj....
Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

VÁRNAI ZSENI


2010. november 10., szerda

A WALESI BÁRDOK!


Edward király, angol király
   Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
   A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
   Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
   A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
   Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
   Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
   Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
   Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
   Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
   Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
   Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
   És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
   Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
   Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
   Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
   Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
   Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
   Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
   Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
   Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
   Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
   Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
   Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
   Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
   A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
   Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
   Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
   Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
   Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
   Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
   A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
   Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
   Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
   Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
   Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
   S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
   Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
   Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
   Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
   A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
   Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
   Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
   No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
   Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
   No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
   Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
   Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
   Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
   Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
   A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
   Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
   A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
   Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
   Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
   London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
   Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
   Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
   Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
   Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
   A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
   Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
   A vértanúk dalát.[*]
(1856)


SZONDI KÉT APRÓDJA!



Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
   Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
   Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
   Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
   És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
   Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
   Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
   Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
   Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
   Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
   Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
   Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
   Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
   Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
   Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
   Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
   Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
   Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
   És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
   Ki miatt lőn ily kora veszte!
(1856 jún.)

Az új "Alkotmányunk"

 Csak vékonyan!!!

Egy hajléktalan már majd éhen hal, végső kétségbeesésében elmegy a
német követség elé, és egy darab száraz kenyérre elkezdi kenni a
kutyaszart ... mert abból van bőven Budapesten.
Meglátja a német nagykövet, és lerohan :
- Ember, mit csinál ?
- Éhes vagyok de nincs pénzem, hát kutyaszart kenek a kenyérre, mert
az van bőven.
- Tudja mit, itt van 10 euró ! Vegyen magának valamit, de innen menjen el!
A hajléktalan boldogan továbbáll, egészen az amerikai követség elé.
Meglátja a nagykövet, és lerohan
- Ember, maga mit csinál?
- Éhes vagyok de nincs pénzem, hát kutyaszart kenek a kenyérre!
- Tudja mit, itt van 20 dollár! Vegyen magának valamit, de azonnal
tűnjön el innen!
Elmegy, és leül a parlament elé. Egyszer csak érkezik Orbán, aki
meglátja őt a kenyér kenése közben. Rémülten kérdezi :
- Ember, mit csinál maga ?
- Tudja miniszterelnök úr, éhes vagyok, de nincs pénzem. Ezért most
kutyaszart kenek a kenyérre !
- Azt látom, de ilyen vastagon? Mi marad így a többieknek?




2010. november 8., hétfő

TETEMRE HÍVÁS!!



A radványi sötét erdőben
  Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
  Ime, bizonyság Isten előtt:
  Gyilkos erőszak ölte meg őt!


Kastélyába vitette föl atyja,
  Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
  Vérben, ahogy volt, nap nap után
  Hever egyszerű ravatalán.


Állata őrzeni négy alabárdost:
  Lélek ez ajtón se be, se ki!... 

Hátha az anyja, szép huga már most
  Jönne siratni? - Vissza! neki;
  Jaj, ki parancsom, élve, szegi!


Fojtva, teremről rejti teremre
  Halk zokogását asszonyi bú. -

Maga, pecséttel, hívja tetemre,
  Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
  Legyen a seb vérzése tanú.


A palotát fedi fekete posztó,
  Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti
pörosztó,
  Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
  Sárga viaszfényt nyughelye kap.


Jöjjenek ellenségi, ha voltak!
  Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
  Állva fejénél az, vagy emez: 

Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.

Hát ki?... riad fel Bárczi sötéten, 
Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
  Váddal az önnön szívemig ér:
  Mindenki gyanús nekem, aki él!


Jöjjenek úgy hát ifju baráti!
  Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe látni,
  S nem harc mezején elomlania.
  Erre se vérzik Bárczi fia.


Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
  Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!
Megkönyezetlen senki se hagyja,
  Kedves urára szánva tekint.
  Nem fakad a seb könnyre megint.


Jöjjön az anyja! hajadon húga!
  Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
  Mindre nem érez semmit a holt:
  Marad a tört vér - fekete folt.


Jöjjön utolszor szép szeretője,
  Titkos arája, Kund Abigél!
Jő; - szeme villan s tapad a
tőrre;
  Arca szobor lett, lába gyökér.
  - Sebből pirosan buzog a vér.


Könnye se perdűl, jajja se hallik,
  Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
  Döbbenet által a szív ere fagy:
  Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!


Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
  Hallgat el, aztán így rebegi: 

Bárczi Benőt én meg nem öltem,
  Tanum az Ég, s minden seregi!
  Hanem e tőrt
én adtam neki.


Bírta szivem már hű szerelemre, -
  Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis
szóval »igenre«,
  Mert ha
nem: ő kivégzi magát.
  Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!


S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
  Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
  S vércse-visongással rohan el.
  Vetni kezet rá senki se mer.


Odakinn lefut a nyilt utca során,
  Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: Egyszer volt egy leány,
  Ki csak úgy játszott a legénnyel,
  Mint macska szokott az egérrel!

1877. október 27.







V. LÁSZLÓ



Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
     Csikorog élesen.

"Ki az? mi az? vagy úgy -"
"Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
     Az veri ablakod."

A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
     Budának tornyiról.

"Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?"
"A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
     Csupán a menny dörög."

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
     Ereszkedik alá.

"Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -"
"Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
     S a gyermek, az fogoly."

Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét...
     Kanizsa, Rozgonyi.

"Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!"
"Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
     Nincsen, uram, sehol."

A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
     Rengetnek a Dunán.

"El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb."
"Miért e félelem?
Hallgat minden elem
     Ég s föld határa közt."

Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
     Kanizsa, Rozgonyi.

"Messze még a határ?
Minden perc egy halál!"
"Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
     A gyermek, a fogoly."

Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
     S villámlik messziről.

"Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!"
"Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
     Enyhít... mikép a sír!"

Állj meg, bosszú, megállj:
Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
     De visszajő a rab...!
(1853)

MÁTYÁS ANYJA!!




Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

"Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából:
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak."

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.

"Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága."
"Viszem én,

Viszem én,
Hét nap elegendő."
"Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!"

"Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap."
"Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap.

Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat." -

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

"Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!"
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.

Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

"Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!"
(1854)