TETEMRE HÍVÁS!!

A radványi sötét erdőben
  Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
  Ime, bizonyság Isten előtt:
  Gyilkos erőszak ölte meg őt!

Kastélyába vitette föl atyja,
  Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
  Vérben, ahogy volt, nap nap után
  Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
  Lélek ez ajtón se be, se ki!... 
Hátha az anyja, szép huga már most
  Jönne siratni? - Vissza! neki;
  Jaj, ki parancsom, élve, szegi!

Fojtva, teremről rejti teremre
  Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, hívja tetemre,
  Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
  Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
  Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
  Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
  Sárga viaszfényt nyughelye kap.

Jöjjenek ellenségi, ha voltak!
  Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
  Állva fejénél az, vagy emez: 
Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.

Hát ki?... riad fel Bárczi sötéten, 
Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
  Váddal az önnön szívemig ér:
  Mindenki gyanús nekem, aki él!

Jöjjenek úgy hát ifju baráti!
  Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe látni,
  S nem harc mezején elomlania.
  Erre se vérzik Bárczi fia.

Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
  Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!
Megkönyezetlen senki se hagyja,
  Kedves urára szánva tekint.
  Nem fakad a seb könnyre megint.

Jöjjön az anyja! hajadon húga!
  Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
  Mindre nem érez semmit a holt:
  Marad a tört vér - fekete folt.

Jöjjön utolszor szép szeretője,
  Titkos arája, Kund Abigél!
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
  Arca szobor lett, lába gyökér.
  - Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
  Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
  Döbbenet által a szív ere fagy:
  Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
  Hallgat el, aztán így rebegi: 
Bárczi Benőt én meg nem öltem,
  Tanum az Ég, s minden seregi!
  Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem már hű szerelemre, -
  Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval »igenre«,
  Mert ha nem: ő kivégzi magát.
  Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
  Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
  S vércse-visongással rohan el.
  Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
  Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: Egyszer volt egy leány,
  Ki csak úgy játszott a legénnyel,
  Mint macska szokott az egérrel!
1877. október 27.