SZABÓ LŐRINC: NYITNIKÉK!

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdõ,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az õsz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki gyõz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdõ,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.


Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart'  lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, de -
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! - fütyülök
utána
s nézek az eltûnõ
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,


mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Õ volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

1933