Édes kötelék ! Hankovszki Ilonka

Úgy élsz bennem mint fákon az inda,
Forró közelség ami égve éget,
Fullasztó hőségben ölelsz magadhoz,
Vonzva, éreztetve minden ellentétet.
Így együtt napfényben, zuhogó esőben,
Vigyázol rám, hogy még szét ne essem,
Így vagyunk egyek,nincs már távolság,
Térben időben mégis két ismeretlen.
Nem tudok szabadulni,nem is akarok
Mert bennem élsz, s hogy mit várok tőled?
Kérlek vigyázz rám ameddig fölnövök,
S én átölellek mint a nap a földet.
Mint az őserdőben érintetlen tájon,
Fölfelé kúszunk , csak a fény vezet,
A gyökerek már nagyon mélyen vannak,
Egymásba fonódnak magasban a kezek.
Rám tapadó inda, édes kötelék,
Trópusi eső mi szemedből árad,
Ölelj magadhoz egyre szorosabban,
Ne éreztesd soha, hogy a kezed fárad.
Ne engedj el, Szükségem van rád,
Veled erős vagyok ha a vihar támad,
S ha leszakad rólam ölelő karod
Nem kell a fény,megfordulok utánad.
Megvárom míg újra átölelsz,
Esőt sírok majd a fellegekkel,
A lombok között átengedem a fényt,
És biztatlak nagy életszerelemmel.
Maradj velem, Szükségem van rád,
Már nem tudok elmaradni tőled,
Úgy ölelj mint napfény a világot,
Mert szeretlek mint az ég a földet .

Felismertem azt a régi képet !

 Hankovszki Ilonka :
Felismertem azt a régi képet !

A mélység őrzi arcvonásaid,
Fölidéz bennem valami nagyon szépet,
A szív letépte magáról a leplet,
S én fölismertem azt a régi képet.
Egy elmult élet része vagy nekem,
Tudom mit gondolsz ha szemed ragyog,
Hát ezért van, hogy ennyire hiányzol,
Mert bennem élsz, mindig veled vagyok.
Volt közös élet egy elmúlt világban,
De hol hibáztunk hogy elszakítottak ?
Hány év múlt el azóta hogy éltünk, ?
S mért támadtak fel a régi holtak ?
Egy elsüllyedt világot hoztunk vissza,
Hogy megmutassuk, akkor is volt törvény,
S míg dúlt a harc az ég és föld között,
Két érző szívet elsodort az örvény.
Csak azt tudtuk, hogy élni akarunk,
Az ég látta, hogy nem vagyunk rosszak,
Most megengedi hogy fölismerjem arcod,
Mert szívem mélyén él a régi korszak.
Egy visszatérő álmot gyakran látok,
Egy elmúlt világ, de arcod ott ragyog,
Olyan világ ma már nem létezik,
Boldog élet, s én melletted vagyok.
Mint itt a mában, úgy szerettelek,
Boldog vagyok ha szemed rám ragyog,
Nem fontos a test, csak a lélek,
És én lélekben, csak a tied vagyok.


  

Ida Majoros :   Egyetlen

          

Gesztenye szín haján,megcsillant a nap,
Míg ő aludt puha takaró alatt.
S néztem őt kedvesen,
Reményt adó kedvesem!

Te hoztad vissza a fényt zord télnek hajnalán,
Elűzted a bánatot,
Mely oly sokáig mardosott!
S a fájdalom elhagyott!

Küzdöttél értem száz csatát,
Felfestetted a szívárványt,
Lelkem lelkedig talált,s már egybeforrt veled!
Minden porcikánk,minden gondolatunk is egy.

A szavakat már ki sem kell mondanunk,
Elég szemedbe néznem,
Már mindent tudok,
Mi már mindörökre összetartozunk!

A vágy szárnyán !

"Vágyaim könnyű szárnyán szállok feléd.
Oh mi édes kín gyötör, neve szerelem.
De én nem bánom ,csak gyötörjön ,
E vágy ,... ez kell nekem.

Az a vágyam ,az az álmom ,
hogy átölelj ,s szerelmesen,
két karodba simulva ,
Érezzem ,hogy vagy nekem.

Érezni a Te szíved is,vágyaival
az én szívemmel együtt dobban.
A lelkünkben izzó parázstól ,
szárnyal testünk, s lángra lobban.

Ahogy a vágy tüze ,perzsel ,
lángol, éget, édes kín gyötör.
De vágyak szárnyán repülök feléd ,
Istenem , ez ne érjen véget."

   

/részlet "A cél érdekében" című rockoperából/

JÓZSEF ATTILA : ÓDA

ÓDA

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933. június

SZERETLEK, KEDVESEM! / PETŐFI S. /

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
Debrecen, 1848. november

   

Szabó Lőrinc: SZERETLEK

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.