Szétszakít !

Szétszakít - 2012 július 6.

Csak dühít az álom, süvít a számon
Állom a páncélt az örök problémákon
Mákom van, mert búcsúzik a rosszlét
Az inger, egymástól, mérföldekre dob szét
Elszakít a nevetés vidám zajától
Zakatol, távol az állomástól 
S a toll, minden mérgem ellenszere
Szeretetre immunis lett hangom néma szeme

Forog a kezem, éhes a szív, döcög a jelen
Az álszentségből lett mára elegem
Néhány galád lett az úr, az igazi a vétek
S a számat szépen elhagyja, egy b*meg
Mint egy zárka, mindenki önmaga az állat
Az egyetlen kitől, gonosszá válhat
Szorít a szitok tűnj el, amíg tartom
Amíg nem alakul ököllé a markom;

2012, augusztus 6.
Lépteim némák, éles a csend
A látvány egyenesen elrettent
Süvít a szél, hozzám beszél
Szedd a lábad, itt úr a veszély
Az idő haldoklik, egy rikító szempár
Végtelen az út, üres a szertár
Tucatnyi emlék, sötétbe borul
Minden éji teremtmény barlangba vonul
Gaztettek ülnek a kormány mögött
Egy lábon állok, a betonok között
Kutatom a kiutat, szólít a fény
Mosolyt ad, hogy a vég eljött elém
Rég nincs én, csak mi voltunk ketten
A nap hiánya rettenthetetlen
Feketébe ölti elmém a szívem
Elszállít a magány messzire innen

2012. szeptember 7., Budapest környékén

Ez a fénykép túl komor;
- kerete sincs
Lángol a mélyben, eme érzelmi bilincs
Rejt az titkot, szitkot, szót, piszkot
Hogyan rántasz pisztolyt, ha isztok
Miként húzol ravaszt, töltényed mit rejt,
Az élet kopár, hamis, s felfele is lejt
Sűvít míg álmodsz, vérfürdőben áztat
Felkarol az gyengét, s megnyúzza a bátrat
Ez a fénykép túl szigorú;
- égetett a széle
Ezer úton mehetsz, de a vége egyféle,
Nem lesz kéz, csak menny s pokol tere
Meg mindennapok kötelező kábítószere
A kényszermosoly, a maszk, a leplezett sirám
Örömhiány;
Néhány kardélre hányt, kegyelmi tessék
Így e fénykép túl szép - csupán lefestették.